„Az életemet eszed meg!” – cseng fülemben ez a bizarr mondat egykori lakótársnőm vidéki ajakiról. És valóban! Az elmúlt években meg akarják enni az életemet és amikor ezt érzem, borzasztóan elfáradok. (Vagy amikor borzasztóan elfáradok, akkor érzem így?)
Egy árucikk vagyok, aminek meg van a maga piaci értéke és van egy bizonyos szav.ideje is. Azt hiszem, nem érdemes ezen túl sokat agonizálni, ezek a száraz tények, de jó tudni, mert a tisztánlátás célravezetőbb, mint a homályos, ragadós érzelmek, amelyek csak megvezetik az embert a munka sikamlós területén. De sokszor akkor is az életemet eszi meg!
Persze aki örömlánynak áll, ne csodálkozzon, ha... Itt nincs fix munkaidő, kiszámítható holnap vagy jövő hét, sem esti program, mert bármikor felboríthatják. Viszont sok minden úgy történik, ahogy szeretem: napi szinten a magam ura vagyok, sikereim vannak és pörgős a munka. Viszont nincs is aranyos középszer - vagy legalábbis még én nem leletem rá-, mert vagy bele adsz mindent, legalább is elég sok pluszt és akkor élvezed, mert leköt és érdekes és megoldasz bármilyen lehetetlen szituációt és ez pörget, vagy pedig igyekszel "nem összepiszkolni magad", akkor viszont szinte több energiát pazarolsz az ellavírozásra és minden perc csak egyre jobban felhergel, amikor a kismutató elhagyta már a 6 órát, mert már megint bent kellett maradnom, mert már megint most jutott eszükbe, hogy…Törekszem az egyensúlyra, fel tudok állni és tudom, hogy mit tudok átcsoportosítani a másnapra, ha el kell indulnom, de sokszor vannak olyan események, amik nem várhatnak holnapig. És akkor nagy levegő…
Az ilyen életvitelhez sok életenergia kell és lelki szépség, aminek a begyűjtéséről csak mi, mint szorgos méhecskék gondoskodhatunk. Egyet a testnek, egyet a léleknek. Lelkileg leginkább a "gondolkodós" tevékenységek töltenek fel: egy jó beszélgetés, elmélkedés, a nagy felismerések és a célok megfogalmazása, a tervezgetés. Ezek visznek előre. Mindezek mellett fontos életenergia forrás a biztonság. Ha az megvan, akkor a világ végéig is szét lehet hajtani (és ez egy túlkapás részemről, ezen még dolgoznom kell...).
Az úszás például egyaránt feltölti a testem és a szellemem. Meg az alvás. Érdekes módon az elmúlt 4 évben megtanultam aludni, csodásan lehúzok tíz-tizenkét órát. A takarítás is kikapcsol, de már a reggeli tíz perces rendrakás is jó érzéssel tölt el. Szeretem, ha rend van körülöttem, ez szimbólum nálam és valószínűleg késztetés is, hogy "belül" is rendet tegyek. A renden túl, szeretem a rendszert is. Apukám kiskorukban belénk nevelte a reggeli indulás menetét: "Lányok, jó reggelt, pis-mos, aztán indul a napocska!" - cseng fülemben (a napocska szó mindig is nyálasan hangzott az ő szájából). Élvezem akár a legegyszerűbb tevékenység közben is kialakítani a rendszert és logikusan haladni, ezért van, hogy A-ból B-be menet fölkapom, amit majd C-be kell vinnem. Pisilni menet elkapom az előző esti bögréket az éjjeli szekrényről és beteszem a mosogatóba, aztán a fürdő felé összeszedegetem az esetleg széthagyott ruhákat, amik mosásra várnak. És máris két dologgal előrébb vagyok.
A reggeli torna is feltölt és szükségletté vált. Gerinc problémáim miatt reggelente nehézkesebben mozgok és itt-ott mindig húzódik, nyilalgat, ha pedig előre hajolok, akkor lezsibbad a lábam. Úgyhogy muszáj egy kis nyújtózással, bemelegítéssel kezdenem a napom. A nyaktekergetés és nyújtózgatás után megcsinálok pár napüdvözletet, ahogy azt még a jóga órán tanultam és ripp-ropp jobbra, balra, aztán indulhat a napocska. Ezt mindenkinek ajánlom, mert a testünk klasszisokkal jobban viseli magát ezután.
Egyáltalán nem mindegy, hogy már reggel miként fektetjük le az aznap alapjait. Egy kísérletnek fogom alávetni magam. Egy hétig, minden reggel TV-zéssel fogom kezdeni a napomat. Egy jó bögre kakaó a kanapén szürcsölgetve, miközben egy számomra szórakoztató sorozatot nézek, vagy már éppen készülődöm közben. Aztán egy hétig reggelente komolyzenével nyitom a napot, azt hallgatva pakolgatok, öltözködöm. Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e különbség a lelki, vagy akár fizikai állapotom között. Majd megírom.
