...és évekig parlagon hevert a tér, elhagyatott volt a csúszda és üresen lengedezett a hinta. Az élet pedig tovább zajlott és zajlott, kunkorodott, kacskaringózott, hol dobálta magát, hol pedig halkan kucorgott, de nagy utat tett meg és tettem meg a hátán én is. Sajnálom, hogy nem jegyeztem fel, mit gondoltam akkor, pedig annyi mondanivalóm volt! Sokszor már attól tartottam, hogy belémszáradnak a gondolatok, ha nem írok ki őket sebtiben, de ne ment. Inkább a munka - na még egy telefonhívás-, egy film, vagy vacsora, egy jó beszélgetés. De sose-sose nem írás és szárnyalás!
Talán meg kellene fogalmaznom az új "miért"-et, úgy könnyebben jönne. Egészen fiatal koromban az írást, mint egy terápiát végeztem: kiírtam magamból az összes búmat, bánatomat. Aztán egyre szívesebben osztottam meg a mindennapjaimat, kiállítás megnyitókról, filmekről, koncertekről írtam és a mindennapi ez meg azról.
De nem magamutogatás-e ablakot nyitni a privát szférára? Hol van a határ?
Tinikorunkban ontottuk magunkat a neten (iwiw, myvip és még ki emlékszik rá, hány portál?!): fotók, szövegek, írások mind azt kiáltozták, hogy ide süss! Aztán ahogy a világgal való kommunikációnk is megváltozott, olyan gyorsan kerültek le a képet, videók és tűnt el a sok (nyílt) titkot rejtő blog.
Mostanában irtózom a gondolattól, hogy mennyi kép létezhet rólam valahol, akárhol azon a virtuális szemétdombon. Aggasztó, hogy milyen sokan vannak, akik borzasztó tudatlanul használják például a Facebook-ot. Mintha kevernék az sms és a post közti jelentős különbséget, amely nem a karakterek számában rejlik. Vagy éppen tudatosan teregetik ki a saját és mások életét. Szerencsére már le lehet tiltani, hogy valaki csak úgy "betaggeljen" egy fotón, de korábban pulykavörösen szaladtam a gépemhez, amint megláttam az e-mailt a telefonomon, hogy XY tagged you on. Megvallom azért, mert hiú vagyok és nem szeretem, ha az előnytelen pillanataim jó hosszan és többször visszanézhetőek, másrészt abban a kusza kapcsolati hálóban szükségtelen mindenkinek értesülnie a tegnap esti programunkról.
Nemrégiben az esküvőnk kapcsán csalódtam az emberek józan ítélőképességében illetve rémítő volt belegondolni, hogy olyanannyira immúnissá váltunk a közösségi oldalakra, hogy az egyik barátnőnk simán posztolta, amint éppen combfixben és melltartóban készülődöm felvenni a menyasszonyi ruhám. És voltak, akik online közvetítették az egyébként szűkkörű (csak család és legjobb barátok, kb 60fő) szertartást fotóval, kommenttel. Őrültemet leplezve próbáltam levadászni személyiség jogaink ezen értékes darabjait.
Parázs vita robbant ki köztem és egy barátnőm között, amikor egy harmadik barátnőnk születésnapján készült fotókból kértem, hogy ne posztoljon olyat, amin én is rajta vagyok. Miután mindketten lehiggadtunk, megpróbáltam az ő szemszögéből nézni a helyzetet. A vélemény különbségünk egyik oka az egyén magánélete és a közösségi oldalakon folytatott tevénységének intenziása közötti összefüggésben keresendő. Ebben nem kritika fogalmazódik meg, csupán okfejtés. Magamon is észrevettem, hogy amikor Gábor két napra elment itthonról, mennyivel többet Facebook-oltam. Munka után hazajöttem, összedobtam egy vacsit és készülődtem az estére a többiekkel. És közben postoltam a szuper gyors és szuper finom receptemet és hogy a szomszéd kislány már megint a My heart will go on-t játsza és hogy megmentettem egy szarvabogarat, ami a villamoson vergődött (persze fotóval). Ha valaki velem van mindeközben, akkor valószínűleg vele "sharelem" a gondalataimat. És valahogy sokkal jobban foglalkoztatott a virtuális közönségem: vajon hányan like-olják, amit kiírtam, ki, hol, merre van, mit csinál?
Orsi szerette volna az ő saját közönségének is megmutatni, hogy milyen szuper napja volt velünk. Hogy milyen frankó ötlet bepattanni a kocsiba és elugrani a mit sem sejtő szülinaposhoz, és egy ragyogó szép napot tölteni a szentendrei Skanzenban, ahol gyerekkorunk óta nem jártunk. Én nem szerettem volna a mezőn röhögve fetrengős fotóinkat publikálni, mert ez az oldalam a barátaimé. Annak ellenére, hogy a közösségi portálokon való ténykedésünk épp úgy lehet a személyiségünk leképezése, akár az öltözködésünk, én már nem ott akarok önmegvalósítani. Valószínűleg azok közé tartozom, akik igyekeznek kordában tartani a velük kapcsolatos információk publicitását. De továbbmegyek. Itt már nem csak a különálló infók közzétételéről van szó csupán, hanem image építésről. Amihez hozzájárul az általunk közzétett üzenetek, fotók, videók, zenék, amiket hallgatunk, helyek, ahol éppen járunk, egy komplett kép alakulhat ki rólunk, ami információt szolgáltat a társadalom többi tagjának.
Az információ hatalom. Vagy legalábbis fegyverré válhat, amit érdemes óvatosan tárazni.
