Kedves Olvasó!

Technikai okok miatt a blog lepkepúnyi működés után átköltözik az imola.freeblog.hu-ra és ott gyarapszik tovább. Ha lekötöttek az eddig olvasottak akkor kövess, várlak szeretettel!

http://IMOLA.freeblog.hu/

„Az életemet eszed meg!” – cseng fülemben ez a bizarr mondat egykori lakótársnőm vidéki ajakiról. És valóban! Az elmúlt években meg akarják enni az életemet és amikor ezt érzem, borzasztóan elfáradok. (Vagy amikor borzasztóan elfáradok, akkor érzem így?)

Egy árucikk vagyok, aminek meg van a maga piaci értéke és van egy bizonyos szav.ideje is. Azt hiszem, nem érdemes ezen túl sokat agonizálni, ezek a száraz tények, de jó tudni, mert a tisztánlátás célravezetőbb, mint a homályos, ragadós érzelmek, amelyek csak megvezetik az embert a munka sikamlós területén. De sokszor akkor is az életemet eszi meg!

Persze aki örömlánynak áll, ne csodálkozzon, ha... Itt nincs fix munkaidő, kiszámítható holnap vagy jövő hét, sem esti program, mert bármikor felboríthatják. Viszont sok minden úgy történik, ahogy szeretem: napi szinten a magam ura vagyok, sikereim vannak és pörgős a munka. Viszont nincs is aranyos középszer - vagy legalábbis még én nem leletem rá-, mert vagy bele adsz mindent, legalább is elég sok pluszt és akkor élvezed, mert leköt és érdekes és megoldasz bármilyen lehetetlen szituációt és ez pörget, vagy pedig igyekszel "nem összepiszkolni magad", akkor viszont szinte több energiát pazarolsz az ellavírozásra és minden perc csak egyre jobban felhergel, amikor a kismutató elhagyta már a 6 órát, mert már megint bent kellett maradnom, mert már megint most jutott eszükbe, hogy…Törekszem az egyensúlyra, fel tudok állni és tudom, hogy mit tudok átcsoportosítani a másnapra, ha el kell indulnom, de sokszor vannak olyan események, amik nem várhatnak holnapig. És akkor nagy levegő…

Az ilyen életvitelhez sok életenergia kell és lelki szépség, aminek a begyűjtéséről csak mi, mint szorgos méhecskék gondoskodhatunk. Egyet a testnek, egyet a léleknek. Lelkileg leginkább a "gondolkodós" tevékenységek töltenek fel: egy jó beszélgetés, elmélkedés, a nagy felismerések és a célok megfogalmazása, a tervezgetés. Ezek visznek előre. Mindezek mellett fontos életenergia forrás a biztonság. Ha az megvan, akkor a világ végéig is szét lehet hajtani (és ez egy túlkapás részemről, ezen még dolgoznom kell...).

Az úszás például egyaránt feltölti a testem és a szellemem. Meg az alvás. Érdekes módon az elmúlt 4 évben megtanultam aludni, csodásan lehúzok tíz-tizenkét órát. A takarítás is kikapcsol, de már a reggeli tíz perces rendrakás is jó érzéssel tölt el. Szeretem, ha rend van körülöttem, ez szimbólum nálam és valószínűleg késztetés is, hogy "belül" is rendet tegyek. A renden túl, szeretem a rendszert is. Apukám kiskorukban belénk nevelte a reggeli indulás menetét: "Lányok, jó reggelt,  pis-mos, aztán indul a napocska!" - cseng fülemben (a napocska szó mindig is nyálasan hangzott az ő szájából). Élvezem akár a legegyszerűbb tevékenység közben is kialakítani a rendszert és logikusan haladni, ezért van, hogy A-ból B-be menet fölkapom, amit majd C-be kell vinnem. Pisilni menet elkapom az előző esti bögréket az éjjeli szekrényről és beteszem a mosogatóba, aztán a fürdő felé összeszedegetem az esetleg széthagyott ruhákat, amik mosásra várnak. És máris két dologgal előrébb vagyok. 

A reggeli torna is feltölt és szükségletté vált. Gerinc problémáim miatt reggelente nehézkesebben mozgok és itt-ott mindig húzódik, nyilalgat, ha pedig előre hajolok, akkor lezsibbad a lábam. Úgyhogy muszáj egy kis nyújtózással, bemelegítéssel kezdenem a napom. A nyaktekergetés és nyújtózgatás után megcsinálok pár napüdvözletet, ahogy azt még a jóga órán tanultam és ripp-ropp jobbra, balra, aztán indulhat a napocska. Ezt mindenkinek ajánlom, mert a testünk klasszisokkal jobban viseli magát ezután. 

Egyáltalán nem mindegy, hogy már reggel miként fektetjük le az aznap alapjait. Egy kísérletnek fogom alávetni magam. Egy hétig, minden reggel TV-zéssel fogom kezdeni a napomat. Egy jó bögre kakaó a kanapén szürcsölgetve, miközben egy számomra szórakoztató sorozatot nézek, vagy már éppen készülődöm közben. Aztán egy hétig reggelente komolyzenével nyitom a napot, azt hallgatva pakolgatok, öltözködöm. Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e különbség a lelki, vagy akár fizikai állapotom között. Majd megírom.

Gretchen Rubin egy évig tartó boldogságtervének megvalósítása komolyan átgondolt rendszer szerint épül föl. Havonta egy újabb témakörre összepontosítja a figyelmét, így vizsgálja meg életének 12 legfontosabb tényezőjét. Havonta tesz új fogadalmakat, amelyeket tovább gördít a következő hónapokra is és így tovább. Fejlődni akar: először megállapít, aztán elemez, majd megold és következetesen odafigyel a konklúzióra, figyelmezteti magát, hogy amit eddig elért, annál már ne is adja alább. És közben csalódik és olykor belefárad, de kűzd, nagyon kűzd és rengeteg pozitív élményt gyűjt saját személyisége alaposabb megismerése közben. Nem elérhetetlen a cél, csak jobbá szeretné tenni az életét, de egy fontos felismerést mindig szem előtt tart: nem másokat, hanem önmagát akarja megváltoztatni. 

Ha arra alapozta volna az egész projektet, hogy most jól megváltoztatom azokat, akik idegesítenek, akik elszomorítanak, elkedvetlenítenek és akkor máris jobban leszek, nyilván kudarcba fulladt volna minden - de legalábbis a legtöbb - próbálkozása. Azt hiszem, ezt is nehéz elfogadni illetve tudatosítani magunkban, hogy én vagy a kulcs! Mert akkor már nincs mellébeszélés, nincs kifogás vagy bűnbak. Akkor csak én vagyok és bizony csakis rajtam áll vagy buki, hogy meddig jutok el. Félelmetes, ugye?

Ahogy az is rajtam áll, hogy merre indulok. Ha körülnézek, kapásból tudom, hogy mi volna az a pár szokásom, amin ha változtatnék, máris jobban telnének a mindennapjaim. És tudok olyan személyiségbeli vonásaimról is, amit ha le bírnék vetkőzni, jobb emberré válthatnék. Az utat kijelölni sem egyszerű, de elindulni rajta még nehezebb.

Gretchen után szabadon, én is az életenergián való elmélkedéssel kezdem majd a sort. 

Bevezetés

2011.szeptember 10., Castelsardo, Szardínia

Kedves Gretchen Rubin,

boldogságterved 4. hónapjában járok, tegnap kezdtem a kötetet. Itt ülök a szardíniai Castelsardo kétségtelenül egyik legcsodásabb kilátással rendelkező hoteljének teraszán. Nászúton vagyok Gáborral, akinek több ízben is felolvastam már a soraidat és minduntalan bele akarom látni Jamie-be...Tudod, muszáj azonosulni a főszereplővel, hogy átéld a „mozit”.

Zavarba jöttem a gondolattól, amikor megfogalmazódott bennem a nászutam első napján: akárhogyis, most te vagy a főhősnőm! Aztán kibogoztam végül, hogy azért érzem így, mert rajtad keresztül eljutok önmagamhoz.

Eleinte bele-beleolvasgattam: csak semmi elragadtatás! Aztán muszáj volt úrrá lennem folyamatos rivalizálásomon veled, ha tovább akartam olvasni a gondolataidat, mert akkor nem csaphattam le – mélyen leplezetett – sértődöttséggel a könyvet. Sértődött voltam, képzeld! Azt éreztem, hogy ezt miért nem én írtam meg? Miért nem előbb írtam le , mint ez a nő? És különben is, mi ez a hatásvadász, amolyan”cuki” kis borító? Én már nem akarnék ilyen borítót, hanem valami „letisztultabbat”! (Amúgy nagyon szép a magyar borító, azt hiszem, elsősorban ezért is kaptam az anyukámtól születésnapomra.) Szóval így kezdődött a „románcunk”. Szuperellenállás és szuperféltékenység. 

Aztán ott tartunk – szeretnélek tájékoztatni -, hogy már az első 2 napomat nagyon vidámmá tetted, sőt, elmélyítetted – bár jelzem, néhol még ellenállok...Főleg ma éreztem azt, hogy ez a nő nekem ír, bármily „cikin” hangzik is ezt beismerni annak tudatában, hogy hányszor hallgattam ezt lenézően a hiperszuper tréning könyveket, életvezetési útmutatókat olvasóktól. Na de ez nem az! És nem is az, amitől tartottál –legalábbis a 3. fejezet környékén írsz a kétségeidről. Pontosan értettem azt, amikor a „bennső kritikusaidról” írsz, mint kötözködő arctalan tömegről. És akkor ezúton üzenem nekik – ha még léteznek -, hogy van létjogosultsága a boldogságtervednek és van célcsoportja! 

Az utóbbi időben többször éreztem indíttatást, hogy elmenjek valami személyiségfejlesztő tréningre, vagy többet írjak, többet foglalkozzam magammal. Tehetségesen elodáztam ez ideáig. Aztán megkaptam a könyvedet, amit a már említett fenntartással fogadtam, de azt már tudom magamról, hogy az esetek többségében, amit hárítok, az működik igazán. És ez most is bebizonyosodott. Mert nem nekem szólnak a Bridget Jones-típusú könyvek, sem a Hogyan legyünk sikeresek a munkánkban vagy Hogyan fogyjunk le 10 kilót. Mert van pasim sőt, augusztus huszadika óta a férjem és boldogok vagyunk, sikeres vagyok a munkámban és nincs rajtam 10 kiló súlyfelesleg sem. Viszont a boldogság fokozható és tökéletesíthető. Egyvérű a párkapcsolattal, aminek nem a megszerezni az oroszlánrésze, hanem a megtartani és fenntartani. Kapcsolatunk során, amikor lankadt a figyelmem Gábor iránt - hiszen nem mozgatott már a vadászösztön-, mindig figyelmeztettem magam arra, hogy ez nem tart örökké, háló! Ezért küzdeni és tenni kell. És motiváltságomat növelendő észben kellett tartanom, hogy a megszerzésnél csak a megtartás a nagyobb kihívás. Úgyhogy fejldés, fejlődés, fejlődés! (már májusnál tartok, szóval stílszerűen: nekem azt hiszem, ez a hobbim.) Fejlődés-függő vagyok!

Alapvetően kevés embertől fogadom el, amit tanácsol, javasol. Nálam – és ezt gyermeki lelkem dacolásának vehetjük még -, nagyon sok múlik a tálaláson. Nem bírom a nagy megmondókat, a tanácsokat osztogatókat. Inkább szeretem a visszafogott bölcselkedőket vagy akik saját példájukon keresztül próbálják átadni a tudást. Magam is igyekszem ezt alkalmazni, amúgy is utálom az általánosítás, jobb szeretem az E/3. (Egy kommunikációs és személyiség fejlesztő tréningen tanultam meg, hogy mellőzzük az emberek általában-t, amikor valójában egy saját, személyes tapasztalatunkat vetítjük ki a többségre.) A te írásodban ezt borzasztóan nagyra értékeltem, hogy tartod magad ahhoz, hogy ez a te boldogságterved, ami mellesleg például szolgálhat másnak is a saját boldogságtervéhez. Olykor teszel egy-egy talán másnál ez úgy lehet kezdetű javaslatot, de nagyon intelligensen és csak pár mondatban. És máris biztosítva van az esetleg elbizonytalanodott olvasó arról, hogy ez nem egy magába gabalyodott írónő öntömjénezése, hanem ennek célja van, akár egy példabeszédnek – a lehető legjobb értelemben. Szóval hozzám ezért értek el a szavaid. 

Továbbá tetszik a stílus is. A sajátomnak érzem. Elég lendületes, de nem felszínes és a szerző itt-ott megvillantja okos humorát. (Az eddigi kedvencem: „...és átvágtattam a szobán, hogy megöleljem. (Februárban megtanultam, hogy az ölelés felvidít.").

Ma reggel fél 7-kor keltem és alig vártam, hogy kiüljek a teraszra a reggeli fényáradatban és folytassam az írást. A fejemben párbeszédek tömkelege zajlott le. Elképzeltem, hogy majd megjelenik a Válasz Gretchen Rubinnak című könyvem angolul is és te megveszed – vagy küldök egy példányt, az jobban imponálna – és majd találkozunk, elmegyünk hozzátok Gáborral, hozzád és Jamiehez meg a lányokhoz. Aztán este , lefekvés után az ágyban fekve a szobáinkban beszélgetünk a férjeinkkel a kialakult szituáció kínosságáról...vagy az is lehet, hogy úgy járunk, mint Julia and Julia...Bárhogy is lesz, mostanra gondolatokat adtál és még többet gerjesztettél bennem és ez jó. Biztos köze van ehhez a szabadságnak, a pihenésnek is, mert az otthoni életemben valamiért lefojtom az efféle vágyaimat, érzéseimet. A gondolataimat átállítom a célirányos módba és lenyomom a hetet, aztán a következőt, majd a következőt....

Mikor a Facebook-on like-oltalak döbbentem rá, hogy micsoda brandet építettél fel a boldogságterved köré! Lenyűgöző!

Vágyom rá, hogy én is valami egyedit hozzak létre, valamit, ami hasznos és előrevisz. Addig is viszont nekilátok a saját Boldogságtervem kidolgozásához, Gretchen Rubin után szabadon. (És mindenesetre egy vaskos paragrafust fogok szentelni a „Mások sikerei ne vessenek vissza, hanem inspiráljanak!” parancsolat alatt...)

Tíz parancsolatom:

1) Mindig hallgass a bennső hangra!

2) Szeress jól!

3) Légy önmagad!

4) Légy egyenes, higgadt és határozott!

5) Törődj az egészségeddel!

6) Légy jókedvű és add tovább!

7) Tanulj és okosodj!

8) Bízz Gáborban!

9) Törődj a családoddal!

10) Válts munkát!

A vízsugárban állok. Benne, a közepén: a vállaimat ezernyi apró tű bökdösi, a körülöttem szétrobbanó vízcseppektől homályosan látok. Csak a víz zubogását hallom és a gondolataimat. Olyan szívesen elütetném benned a vágyat a reggeli úszás iránt, a vágyat, ami hajt, hogy minden nap örömmel ébredj és várd!Várd azt a pillanatot, amikor képes vagy a hideg vízbe belesiklani, mert tudod, hogy csak egy pillanat és máris elmúlik, ott hagyod a medence elején, de te már széttárt karokkal tolod magad mögé a hatalmas víztömeget és repülsz bele a kék zselébe. Teljesen ura vagy önmagadnak: testednek, szellemednek.

...és évekig parlagon hevert a tér, elhagyatott volt a csúszda és üresen lengedezett a hinta. Az élet pedig tovább zajlott és zajlott, kunkorodott, kacskaringózott, hol dobálta magát, hol pedig halkan kucorgott, de nagy utat tett meg és tettem meg a hátán én is. Sajnálom, hogy nem jegyeztem fel, mit gondoltam akkor, pedig annyi mondanivalóm volt! Sokszor már attól tartottam, hogy belémszáradnak a gondolatok, ha nem írok ki őket sebtiben, de ne ment. Inkább a munka - na még egy telefonhívás-, egy film, vagy vacsora, egy jó beszélgetés. De sose-sose nem írás és szárnyalás!

Talán meg kellene fogalmaznom az új "miért"-et, úgy könnyebben jönne. Egészen fiatal koromban az írást, mint egy terápiát végeztem: kiírtam magamból az összes búmat, bánatomat. Aztán egyre szívesebben osztottam meg a mindennapjaimat, kiállítás megnyitókról, filmekről, koncertekről írtam és a mindennapi ez meg azról. 

De nem magamutogatás-e ablakot nyitni a privát szférára? Hol van a határ? 

Tinikorunkban ontottuk magunkat a neten (iwiw, myvip és még ki emlékszik rá, hány portál?!): fotók, szövegek, írások mind azt kiáltozták, hogy ide süss! Aztán ahogy a világgal való kommunikációnk is megváltozott, olyan gyorsan kerültek le a képet, videók és tűnt el a sok (nyílt) titkot rejtő blog.

Mostanában irtózom a gondolattól, hogy mennyi kép létezhet rólam valahol, akárhol azon a virtuális szemétdombon. Aggasztó, hogy milyen sokan vannak, akik borzasztó tudatlanul használják például a Facebook-ot. Mintha kevernék az sms és a post közti jelentős különbséget, amely nem a karakterek számában rejlik. Vagy éppen tudatosan teregetik ki a saját és mások életét. Szerencsére már le lehet tiltani, hogy valaki csak úgy "betaggeljen" egy fotón, de korábban pulykavörösen szaladtam a gépemhez, amint megláttam az e-mailt a telefonomon, hogy XY tagged you on. Megvallom azért, mert hiú vagyok és nem szeretem, ha az előnytelen pillanataim jó hosszan és többször visszanézhetőek, másrészt abban a kusza kapcsolati hálóban szükségtelen mindenkinek értesülnie a tegnap esti programunkról.

Nemrégiben az esküvőnk kapcsán csalódtam az emberek józan ítélőképességében illetve rémítő volt belegondolni, hogy olyanannyira immúnissá váltunk a közösségi oldalakra, hogy az egyik barátnőnk simán posztolta, amint éppen combfixben és melltartóban készülődöm felvenni a menyasszonyi ruhám. És voltak, akik online közvetítették az egyébként szűkkörű (csak család és legjobb barátok, kb 60fő) szertartást fotóval, kommenttel. Őrültemet leplezve próbáltam levadászni személyiség jogaink ezen értékes darabjait. 

Parázs vita robbant ki köztem és egy barátnőm között, amikor egy harmadik barátnőnk születésnapján készült fotókból kértem, hogy ne posztoljon olyat, amin én is rajta vagyok. Miután mindketten lehiggadtunk, megpróbáltam az ő szemszögéből nézni a helyzetet. A vélemény különbségünk egyik oka az egyén magánélete és a közösségi oldalakon folytatott tevénységének intenziása közötti összefüggésben keresendő. Ebben nem kritika fogalmazódik meg, csupán okfejtés. Magamon is észrevettem, hogy amikor Gábor két napra elment itthonról, mennyivel többet Facebook-oltam. Munka után hazajöttem, összedobtam egy vacsit és készülődtem az estére a többiekkel. És közben postoltam a szuper gyors és szuper finom receptemet és hogy a szomszéd kislány már megint a My heart will go on-t játsza és hogy megmentettem egy szarvabogarat, ami a villamoson vergődött (persze fotóval). Ha valaki velem van mindeközben, akkor valószínűleg vele "sharelem" a gondalataimat. És valahogy sokkal jobban foglalkoztatott a virtuális közönségem: vajon hányan like-olják, amit kiírtam, ki, hol, merre van, mit csinál? 

Orsi szerette volna az ő saját közönségének is megmutatni, hogy milyen szuper napja volt velünk. Hogy milyen frankó ötlet bepattanni a kocsiba és elugrani a mit sem sejtő szülinaposhoz, és egy ragyogó szép napot tölteni a szentendrei Skanzenban, ahol gyerekkorunk óta nem jártunk. Én nem szerettem volna a mezőn röhögve fetrengős fotóinkat publikálni, mert ez az oldalam a barátaimé. Annak ellenére, hogy a közösségi portálokon való ténykedésünk épp úgy lehet a személyiségünk leképezése, akár az öltözködésünk, én már nem ott akarok önmegvalósítani. Valószínűleg azok közé tartozom, akik igyekeznek kordában tartani a velük kapcsolatos információk publicitását. De továbbmegyek. Itt már nem csak a különálló infók közzétételéről van szó csupán, hanem image építésről. Amihez hozzájárul az általunk közzétett üzenetek, fotók, videók, zenék, amiket hallgatunk, helyek, ahol éppen járunk, egy komplett kép alakulhat ki rólunk, ami információt szolgáltat a társadalom többi tagjának. 

Az információ hatalom. Vagy legalábbis fegyverré válhat, amit érdemes óvatosan tárazni.